Székely Könyvtár

PÉLDAADÁS A HONOSÍTÁSRA

Molnár H. Lajos 1981-ben elnyerte a Romániai Írószövetség irodalmi díját. Akkor már két, nagy port felvert riportkötet – És akkor átmentem a tűzön (1978), Kilépés (1980) – és egy még emlékezetesebb regény – Donki Ákos (1981) – jelezték egy nem mindennapi író jelentkezését.

De 1983-tól, negyedik könyve és egyben második regénye, a Falra hányt esztendő megjelenésétől a rendszerváltásig Romániában többet semmilyen írása nem jelenhetett meg, kritikát, méltatást sem közölhettek róla, könyveit kivonták a könyvtárakból (a könyvesboltokból nem tudták, mivel ott már elfogytak), de romániai sajtókiadványokban még a nevét sem szabadott leírni. S bár addigi művei mind a kritika, mind az olvasók tetszését elnyerték, ez a letiltás is hozzájárulhatott ahhoz, hogy az „1987-es kényszerű magyarországi áttelepedése nyomán az író sajnálatosan kimaradt az erdélyi irodalmi figyelem horizontjából.”

Ami furcsa és meglepő, mert Molnár H. Lajos írói munkássága Magyarországon is folytatódott. Öt újabb, „odaát” megjelent, izgalmas témákat körbejáró, sokszor kínos dolgokat feszegető, a tőle megszokott módon olvasmányos regénye a bizonyság erre. Magyarországon viszont bele sem igen került az irodalmi köztudatba. Vélhetően azért, mivel „odaát” – talán hogy ne a könyvkiadók fölözzék le a hasznot – a munkáit értékelő ismerősei anyagi támogatásával magánkiadásban jelentette meg a könyveit, a kritikusok figyelmét viszont többnyire el szokták kerülni a kevésbé neves kiadóknál vagy magánkiadásban megjelent könyvek. (Szakmai sznobizmus?)

Hogy Molnár H. Lajos könyvei a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején annyira népszerűek voltak Romániában, az annak (is) volt a következménye, hogy szerzőjük nem kerülte a kínos témákat, oknyomozói alapossággal derítette fel a miérteket, és errefelé szokatlan őszinteséggel, nyíltsággal mondta ki a konklúziókat. Egyed Péter találó szavaival: „az az ember volt, aki megtalált és vélt igazságainak a képviseletében a végletekig hajlandó volt elmenni, és ezért mindenféle összeütközést is vállalt – ha kellett. Molnár H. Lajos önmaga számára is úgynevezett nehéz ember volt, amúgy ritka a tájainkon.” De a népszerűséghez szükség volt a szerző lebilincselő, olvasmányos stílusára is.

A Volt egyszer egy udvar Molnár H. Lajos önéletrajzi regénye. De nemcsak ennyi. Egy erdélyi, szinte színmagyar város (Marosvásárhely) elrománosításának története is, az ötvenes évek elejétől a szerző ezerkilencszáznyolcvanhetes Magyarországra való áttelepüléséig. És szól az áttelepülés viszontagságairól, az odakinti csalódásokról is. Szó esik benne egy egyszerű sorból származó városi kisfiú felcseperedéséről, gondjairól, örömeiről, a város hírneves néptáncegyüttese gyerekrészlegének sikertörténetéről, a Keleti-Kárpátok havasán töltött hónapokról, egy hosszúra nyúló diákszerelemről, az egyetemista évekről, a resicai kohászati kombinátnál töltött időszakról, íróvá válásáról, a könyvei megjelenését követő bonyodalmakról, zűrökről, a letiltás és üldöztetés éveiről. Meg sok más egyébről. Alapkönyv ez annak, aki kíváncsi, hogyan teltek azok az évek a romániai magyarok számára.

A Molnár H. Lajosban mindig jelenlevő oknyomozó riporter most önmagát kezdi vallatni. Csiki László írja erről a könyvről: „Molnár H. Lajos mindig is az átérzett, szubjektívvé tett tények írója volt. És aztán egyszer csak egy életrajzi fogantatású regényben, a Volt egyszer egy udvarban Molnár H. Lajos a saját gyerekkorát vette elő. Tényként. (…)

Olyan őszintén és lendületesen, ahogyan hajdani riportalanyai vallottak neki. Most meg ő magának.”

Hogy Molnár H. Lajos életművében kiemelkedő helyet foglal el a Volt egyszer egy udvar, az is bizonyítja, hogy ez már a negyedik kiadása a könyvnek. Az előző kiadók nem mindig a teljes szöveget jelentették meg, volt, amelyikből hosszú oldalak hiányoztak. (A szerző fia, a költő és kulturális lapszerkesztő Molnár H. Magor szíves közlése.) Jelen kiadás a mű teljes szövegét magába foglalja, az előszóval együtt, amit még Csiki László írt 2000-ben az első kiadáshoz.

Befejezésül ismét Egyed Pétert idézem, aki Molnár H. Lajos Romániában megjelent könyveinek egyik avatott szerkesztője volt, és a már fentebb említett méltatása befejezéséül a következőket írja: „…az író, szociográfus és kritikus Molnár H. Lajos művei nélkül nem lehet megírni a huszadik század végének erdélyi és részben magyarországi társadalomtörténetét, a pusztító hatalom nyomásába és a szolidaritás hiányába szorított emberi sorsot.”