Székely Könyvtár 65 - Sütő István: Válogatott versek



Lövétei Lázár László 

Sütő István: Válogatott versek

Vajon mennyit képes megmutatni 79 darab, hosszabb-rövidebb versszöveg a 38 évesen, tragikus körülmények között elhunyt Sütő István alig három kötetnyi életművéből? És egyáltalán: vajon tudok-e én rendesen számolni, tényleg 79 verset válogattam-e ebbe a kötetbe, vagy csak egyetlen „regény” címekkel-számokkal elválasztott töredékeit? S vajon miért szeretem ennyire elfogultan ezt a videóklipszerű, fotómontázsokból építkező, a líra és epika határán egyensúlyozó, „dokumentarista” költészetet?

Kezdjük talán a versek grafikai képével: első olvasásra bizonyára minden olvasónak az lesz a legfeltűnöbb, hogy Sütő István nem használ központozási jeleket, hanem üres helyekkel választja szét a tagmondatokat-képkockákat.

Legalábbis nekem, 15 évesen, amikor 1987-ben Székelyudvarhelyen megvásároltam Sütő István én, Dániel című posztumusz kötetét, ez a tördelési mód volt a legfurcsább.

Úgy ül meg ezekben a versekben a csend és a hiány, ahogy családi albumok recézett szélű fényképei közt a por. Pedig dehogyis van csend ezekben a versekben! Lehet-e csend a pokolban? (Jut eszembe: miért ne lehetne? Francisco de Goya A háború borzalmai című képsorozatát nézve se halljuk a halálsikolyokat: lásd Sütő István Los desastres de la guerra című versét a 91–92. oldalon...) És miféle, háborúk előtti-közbeni-utáni csend lehet akkor, amikor Sütő István a maga család- és énregényét írja – naplószerű felsorolásokba bonyolódva (A nyolcvanas nyár, Mesterségem címere, Az illusztrátor zsebkönyve) vagy hátborzongató víziókat kigondolva (én, Dániel). Vagy éppenséggel dokumentarista módon, de olyan érzelmi intenzitással és én-koncentrációval, hogy még a Vörös Zászló 1972. augusztus 4-i, az apa haláláról tudósító száraz nekrológja is lírává nemesül (Nagy családi album)!

Azt hiszem, valahol itt kell keresnem a magyarázatot, ha válaszolni akarok a kérdésre, hogy miért szeretem ezeket a verseket. (Azt leszámítva, persze, hogy fölidézve egy-egy Sütő István-verset vagy -verssort, megképződik előttem egész boldogult kamaszkorom...) Kizártnak tartom ugyanis, hogy akadna olyan, verset értő-szerető olvasó, akinél nem megy nagyon mélyre, mondjuk, a családi porcelán. Vagy mit szóljunk az ÉHSÉG című (a boldog kommunizmusban az én, Dánielből kicenzúrázott) vers Kosztolányival vigasztalódó soraihoz: „a hideg mocsokban puliszka után kutattál / és láttad a karodon a leves foltjait / most is látod bőrödbe égett / fagyott káposzta roncs paszuly vöröslő hagymahéj / s a holt puliszka / míg ujjaid között csorgott a langy lé / csorgott csorgott a könnyed / hát hidegrázó bátorításként mondtad a verset / »És fő a kedves kávé, forr a tej, / a pesztonka perecért szalad el, / és pihegünk, szemünk bámulva néz, / s a sárga gesztenyén végigcsorog / a rózsaméz«” (85. oldal). Mondom, az ilyen sorok engem „referencia” nélkül is, valóságalap nélkül is könnyekig meghatnak. Hát még akkor, ha tudjuk, hogy Sütő István – ilyen-olyan, itt most nem részletezendő okok miatt – milyen méltatlan körülények között élt utolsó éveiben!

Befejezésül még két megjegyzés: Sütő István-rajongásommal, szerencsére, nem vagyok egyedül: néhány évvel ezelőtt a fiatal erdélyi költő, Horváth Benji említette a Nagy családi albumot egyik meghatározó olvasmányélményeként. S nyilván a „rajongók” között említhetném a Sütő István-barát Ágoston Vilmost is. Hozzá kapcsolódik a második megjegyzés: ő közölte az Életünk 1988/2-es számában az én, Dánielből kicenzúrázott verseket (ezek közül a Rend a lelke mindennek, az ÉHSÉG, az Akikben semmi fogyatkozás nincsen és a Bábel királya című verseket én is használom jelen válogatásban). Szintén Ágoston Vilmostól tudom, milyen „hibák” csúsztak még be az 1987-es kiadásba. Sokat gondolkodtam, hogy javítsam-e ezeket, végül – önző módon – a hibás változatok mellett döntöttem. Mert ez a Válogatott versek nem kritikai kiadás! S vénülő fejjel minimum ennyivel tartozom rajongó kamaszkoromnak. Ha viszont egyszer (remélem, minél hamarabb) egy Összegyűjtött versek is megjelenik Sütő Istvántól, akkor már a javított versek használandók! Én lennék a legjobban felháborodva, ha nem így történne...