Székely Könyvtár 48 - Kemény János: Válogatott novellák



Demeter M. Attila

 

Kemény János: Válogatott novellák

 

Bár gyerekkoromban a fenyves hajításnyira volt tőlünk, nem lévén szűkebb családomban természetjáró ember, az erdő világa kora ifjúkoromig rejtélyes és idegen maradt számomra. Az állatokról szóló történeteket viszont már akkor fölöttébb kedveltem: emlékszem, ahogy Kipling vagy Fekete István regényeit rongyosra olvastam, huszonadjára is ugyanakkora élvezettel. Végül is a gombászás fokozatosan erősbödő szenvedélye volt az, ami a húszas éveim elején a rendszeres erdőjárásra szoktatott. Gombásztam mindenütt, ahol csak lehetett, legtöbbet persze szülővárosom, Vlahica (vagy ha már mindenképpen ragaszkodunk a kifacsart magyar nevéhez: Szentegyháza) környékén.

De szedtem már rókagombát a Déli-Kárpátokban, vagy őzlábat a Besztercei-havasok alján. Gombászás közben aztán sok mindent lát az ember, ha kellő „tapintattal” és körültekintéssel közlekedik. Őzet, szarvast szinte mindig volt alkalmam látni, rókát, nyestet, nyusztot, vaddisznót ritkábban. Néhányszor még medvét is sikerült meglepnem, ahogyan kora délután szuszogva gyökerek után kutatott, vagy éppen békésen szundított a déli hőségben a mogyorófabokor alján.

A gombászás szenvedélyét hamar követte egy másik: a hegyjárásé. Bebarangoltuk feleségemmel a Ciblest, a Csalhót, a Radnai- és a Kelemen-havasokat – a Hargitát vagy a Nagy-Hagymást többször is. Jártunk a Csukás-hegységben, Királykőben, Fogarasban, Retyezátban, Páringban. A Kolozsvárhoz közelebb esőkbe, a Gyalui-havasokba s a Bihar-hegységbe évről évre visszalátogatunk. Jártuk a hegyeket napsütésben, esőben, ködben vagy felhőben, csúszkáltunk hóban, sárban, lábaltunk kétezer méter fölött meredeken szikláról alázuhanó, vagy éppen „dolinákban” hirtelen eltűnő patakok medrében.

Legkedvesebb természetjáró emlékeim azonban mégis egy sokkal ártatlanabb és békésebb foglalatoskodáshoz, a „leskelődéshez” kötődnek. Kiülni a nyári vagy őszi naplementében az előre összeeszkabált leshelyre, legyen az bozótban, magasabb fa csupasz ágán, esetleg elhagyatott kaszálóház eresze alatt, s várni órákig, hogy az alkonyattal megmozduljon az erdő, s előmerészkedjen a vad, tűrni mindeközben pisszenés és mozdulat nélkül a környék összes szunyogának hirtelen jött érdeklődését, majd a sötét éjszakában az erdőn keresztül, bizonytalan lámpafény mellett, csúszkálva, botladozva, káromkodva hazabotorkálni: ez olyan „élvezet”, amiért csak a látvány kárpótol. Az viszont bőségesen. Önfeledten egymással kergetőző rókakölyköket figyelni, amint a játék hevében ügyet sem vetnek az emberre, süldőrókát lesni, ahogy málnabokorra próbál felkapaszkodni hasztalan, őzgidát látni anyja mellett hemperegni, míg anyja minden neszre aggodalmasan, fülét szorgalmasan billegtetve figyel, mozdulatlanná dermedve várni, hogy a bagoly az ember feje fölött végre befejezze az egérvacsoráját, vagy éppen az őszi éjszakában bozót mélyéről (a hidegtől és a félelemtől) fogvacogva odakint, a tarlón hangyabolyt turkáló kanmedvét lesni – olyan élmények ezek, amelyeket ha akarnék se tudnék teljes szépségükben szavakkal visszaadni.

Vadászgató nagybátyámtól szegről-végről még a vadászás, cserkészés néhány fortélyát is ellestem: hogyan kell a széljárást kihasználni, vadnyomokból, turkálásból, hullatékból, bokron, fán hátramaradt szőrszálakból olvasni; hol van a sózó és hova jár a vad inni, fürödni – fontos tudnivalók, ha az ember állatokat akar megfigyelni. Puskával is lőttem nem egyszer, golyóssal és sörétessel egyaránt, élő állatra viszont soha – még csak légpuskával sem. Ezzel úgy vagyok, hogy állatot elpusztítani, legyen az mégannyira kártékony vagy selejtes is, legyen elejtése bármennyire is szükséges a vadállomány vagy a termény szempontjából, nem az én feladatom. Csinálják azok, akik örömüket lelik benne s van gyomruk hozzá. Az én igazi kedvtelésem a megfigyelés, s ebben – legalábbis felerészt – rokonlelkek vagyunk báró Kemény Jánossal. Állítása szerint őt is, mint engem, elsősorban a megfigyelés szenvedélye vitte rá arra, hogy a szabadideje java részét hegyekben és erdőkben töltse. „Álszenteskedés volna letagadni – írja –, hogy az én mellem is csak úgy dagadozott a büszkeségtől, amikor nagy néha – tengeri horgászatok után – alig-alig bizonyult elég hosszúnak a karom, hogy hozzámérhessem kifogott tonhalamat, s mi volna más, mint nagyképűsködés azt mondani, hogy szívemet nem dobogtatták meg azok a ritka pillanatok, amikor rendkívül nehéznek mutatkozó körülmények között sikerült, szinte mesterlövésnek beillő »bravúrral«, helyben marasztalnom egy már-már elszalasztottnak hitt vadkant, vagy egyéb dúvadat. Élt bennem is a sikerekre törő vadászhiúság, égtek bennem is a horgász-vadász dicsőséges gyönyörűségének lángjai: elsősorban mégsem ezek avattak a természetjárás megszállottjává. A természeti világ szeretete, az a vágy, hogy a vadak, halak, növények életének titkait megismerhessem, s mindenekfölött a természetvédelem ösztöne sarkalltak arra hosszú évtizedeken át, hogy szabad időm javarészét a hegyekben, erdőkben, patakok és folyók partján töltsem.”

Az idők folyamán persze olvasgattam szorgalmasan a szakkönyveket, vadászkalandokról írott beszámolókat, erdélyi és nem erdélyi vadászírókat egyaránt. Restellem megvallani ugyan, de Kemény János írásait mégis meglehetősen későn fedeztem fel a magam számára. Tudtam róla persze, mint a marosvécsi kastély tulajdonosáról, a Helikon találkozók szervezőjéről, mecénásról, irodalmárok istápolójáról, de olvasni nem olvastam tőle sokáig semmit. A negyvenes éveim legelején vásároltam meg Lövétei Lázár László barátom szelíd unszolására a pesti antikváriumokban akkoriban fellelhető egyetlen kötetét, az Ítéletidő a havasokban címűt, ami 1938-ban jelent meg Pesten a Révaiánál, a székely egyetemi és főiskolai hallgatók kiadásában.

Máig sem tudom, hogy mi fogott meg először benne. Az 1957-es novelláskötetéhez, A havas dicséretéhez írott előszavában bátortalan s önbizalomhiányban szenvedő íróként írja le magát: másokat ugyan nem másolt soha, mondja, de arra sem volt mersze, hogy új utakat próbáljon ki az irodalomban. Nem tisztem megítélni, hogy mennyi igazság van ezekben a sorokban. Azt viszont bizton állíthatom, hogy stílusa idővel letisztult, irodalmi ízlése kifinomultabbá vált. Ífjúkori allegorikus történeteit, gyakran tragikus emberábrázolását, amelyek még a 19. századi romantikát idézik, fokozatosan felváltotta a precízebb jellemrajz, a kegyetlenül őszinte, már-már szarkazmusba hajló, de mégis empatikus emberábrázolás igénye. Írói fantáziáját ugyan valóban ritkán engedi szárnyalni, de a fantázia hiányát bőven kárpotolja a precíz, részletgazdag leírás, ami főleg idősebb kori novelláit jellemzi. Nála a vadászat sohasem általában vadászat, hanem körvadászat, hajtás, kopászat, bokrászat vagy les. A puska sem csupán puska, hanem (életkorától, s a vad fajtájától is függően) 6 mm-es légpuska, 6 mm-es Flobert-pisztoly, „serétes” 28-as puska, 12-es kaliberű, damasztcsövű serétespuska, 24-es kaliberű, serétes Lefoché, duplacsövű serétespuska, golyós-serétes drilling, 6,7 mm-es golyós, távcsöves puska vagy 9,3 mm-es Schönauer. A lövés sem csak úgy elcsattan simán, hanem „plattra” (lapockára), szűgyre vagy nyakra megy. Esetleg félrecsúszik, „raftot kap”, ha ügyetlen vagy fiatal a vadász. Növényeknek, fáknak, bokroknak mindig pontos neve van: a bokor nem bokor, hanem szeder, málna, kökény vagy valami efféle. Az egyes helyszíneknek annyira pontos leírását adja, hogy az embernek az az érzése: ha venné magának a fáradtságot, és odautazna, ma is pontosan odatalálna. Nyelvezete színes, sokszor az egyes tájegységek nyelvi fordulataihoz is igazodik: vannak, akik szinte „pípet kapnak a szomjúságtól”, máskor a vadászok „megmatarásszák” az erdőt, a halászok pedig a patak „gübőjét” (emlékszem, mi otthon gübének mondtuk).

De mégsem a precíz helyszínrajzzal, tárgyismeretével fogott meg elsősorban, bár persze értő olvasónak ez is sok örömet okozhat, hanem főként tájleírásaival és jellemrajzaival. A magam részéről mindenesetre ebben látom írói tehetségének legfőbb bizonyítékait. Nem a Jókai-féle tájleírásokra gondolok, amelyeken a türelmetlen olvasó gyorsan átlapoz, hanem néhány soros, már-már lírainak is mondható részletekre, amelyekben a hangulati elem a fontos. Alig hiszem, hogy tévednék, ha kijelentem, hogy Kemény János nemcsak az emberek, hanem a tájak szerelmese is volt. Úgy lenne illendő, ha itt a Kelemen-havasok valamelyik tájleírását idézném, hiszen ő maga írja, hogy „a Havas” volt mindig is az ő „Kedvese”. Mégis inkább a „dimbes-dombos” Küküllő-menti táj egyik leírását választottam, talán azért is, mert a Küküllő egy szakaszát magam is egy másik, halászgató nagybátyámmal gyerekkoromban többször is végigbarangoltam, halászhelyről halászhelyre haladva, s néha megmártózva a nyári hőségtől meleg folyóban. Így még akkor is kedves nekem ez a leírás, ha csupán a folyó felső szakaszát van szerencsém „testközelből” ismerni, s nem pedig azt, amelyik Kemény báró emlékeinek gyerekkori helyszínein kanyarog: „Dimbes-dombos Küküllő-menti táj. Itt lent a dombok alatt felszántott gabonaföldek mutatják szinte szemérmetlenül barázdákra bontott fekete húsukat. Amott kisebb-nagyobb kukoricások hasítanak sárga szalagokat a lucernások, lóherések, bozótosra borzolódott tarlók, feldúlt krumplisok, répaföldek közé. Lent a távolban a Küküllő vize kanyarog lomhán. Imitt-amott a hullámok fodraiba ütköző délutáni napsugarak ezüstös csillogásokkal szórják be a folyónak egyébként őszies, barna csuhába bújtatott hátát. Hol szétszórt öreg fűzfák, hol apró nádasok zsombékos foltjai szegélyezik medrét. Fent a dombok déli, délnyugati oldalában férfiak, nők, gyermekek nyüzsögnek a szőlőgerezdekkel roskadásig terhelt szőlőtőkék között. Szüretelnek. Fent, a dombok élén csereerdő mutogatja magát, széles sávban kanyargó szélét. Rókatanya ez a csereerdő és téli búvóhelye fagyoskodó nyulaknak. Időnként, átutazóban, néhány napra átvonuló vaddisznók szállnak meg tüskés mélyén. Néha, különösen nagy havazások, téli viharok idején, egy-egy torzonborz remetekan veszi bele magát a legsűrűbb, szinte áthatolhatatlan hajlataiba. Az erdő őszi ruhája rozsdabarna, csak itt-ott tarkítják sápadt-zöld, aranysárga meg vérveres foltok. S mindezt a sok szép látnivalót beborítja az őszi ég üde-kék kupolája, melyben lassan, meg-megszakadozva, ismét összeakadva, meg-megállva, majd ismét tovakúszva, himbálva, eltűnve, ismét feltűnedezve vékony, hosszú ökörnyál-fonalak úsznak, egymást követve, ismeretlen céljuk felé.”

Novellái, szóljanak bár pusztán vadászatról, száz százalékig menően novellák, ahogyan az a tankönyvben le van írva: egyénített figurákhoz kapcsolódó cselekmények. Mindig megjelennek bennük az emberek, akik ezeknek a novelláknak titkos hősei: juhászok, vadőrök, vadászgató kisvárosi hivatalnokok, úri népek, vagy éppen a férfinemből kiábrándult, s ezért a férfiakkal vetekedni kívánó angol úrinők. A jellemábrázolás sosem terjengős, alig pár soros, de az olvasó érzi: a szerzőnek semmi sem kerülte el a figyelmét. Hibákkal szemben nem elnéző, s gyakran emiatt már-már szarkasztikus is, de ugyanakkor mindig megértő. Olyasfajta humánum árad néha a novelláiból, amit talán leginkább a Kiplingével tudnék rokonítani (aki, engedtessék meg nekem, minden volt, csak nem gonosz imperialista; aki olyan beleéléssel tudja ábrázolni a bennszülött indiaiak lelkületét, képzelet- és hiedelemvilágát, mint ő a novelláiban, az eleve nem lehetett imperialista). Kemény János, erdélyi magyar báró számára sincs jelentősége annak, hogy novellájának hőse magyar, román, tót, vagy éppen cigány. Ezek mind emberek, a maguk gyötrődéseivel, vágyaival, félelmeivel és szenvedélyeivel. Emiatt is sajnálom, hogy a válogatásban végül is nem kapott helyet (a saját magam által felállított tematikus megkötés miatt) a görög útiélményekről s fiatalkori szerelemről beszámoló Akropolisz című novellája. Abban, ahogy a gasztronómiai élvezetekben elmerült balkáni embereket, „grătar”-t rendelő bukaresti görögöket, örményeket, románokat ábrázolja, nincs sem lenézés, sem gúny, legfennebb némi leereszkedés és szelíd irónia.

Amúgy szándékosan kevés olyan novellát válogattam be a kötetbe, amelyek csak jellemábrázolások (talán a Bágye Arszintye kivételével). Ilyet is írt nem egyet, egészen kiválóakat, de arra törekedtem, hogy a kötetben főleg a vadásztörténetek kapjanak helyet. Így fájó szívvel bár, de lemondtam az olyan novellák közléséről, mint A fűszeres vagy a Húszéves találkozó – a maguk során ezek szintén kiváló jellemrajzok. A másik szempont, ami a válogatásban vezetett, hogy a novellák révén megelevenedjenek Kemény János életének fontosabb stációi, életének kedves helyszínei: a Küküllő-mente, a Jára völgye, Marosvécs, a kis-ázsiai partok vagy Marosvásárhely. Fontos szempont volt az is, hogy a teljes életet átöleljék, ez magyarázza a Vadászles öregesen című novella jelenlétét a kötetben. Van abban valami egészen szívszorító, ahogyan a már idős Kemény János őzlesre megy feleségével Marosvásárhely kellős közepén.

Joggal kérdezheti az olvasó, hogy mit keres Kemény János válogatott novelláskötete a Székely Könyvtár sorozatban. Nem volt székely, s ha azt vesszük, hogy Amerikában született, igazából még csak „erdélyi” sem. Mint írja, kakukktojás volt egész életében: ha valahová, akkor a szíve egy életen át „szülőfalujába”, Alsójárába húzta vissza. Sajnos, mondja, különféle körülmények folytán soha nem adatott meg neki, hogy vissza is térjen gyermekkora kedves helyszíneire. (Magam egyébként, ha néhanapján arrafele biciklizek, manapság is meg-megállok ott, s tíz percig, negyedóráig elnézem a jövő-menő embereket: ennyivel is adózok báró Kemény János emlékének.) Mondhatni tehát, hogy „kakukktojás” Kemény János ebben a sorozatban is.

Mentségére” legyen mondva, hogy székelyeket gyakran felvonultat novelláiban, legtöbbször előnyös pózban vagy beállításban. Hozhatnék példákat innen is, onnan is, de itt inkább mégis az önéletírását idézném, amelyben ugyan egyetlen székely emberről emlékezik meg hosszasabban, de akinek a személyéhez később is vissza-visszatér, mindig a feltétlen tisztelet hangján. Kolozsvári kollégiumának egyik tanáráról, a kibédi származású Seprődi Jánosról van szó. Úgy írja le, mint „tatárbajszú, sovány, fehér bőrű” férfit, aki mégis „mongolok ivadékának” tűnik. Családja, mondja Kemény, nagy szegénységben élt, nem azért, mert Seprődi tanár úrnak kevesebb lett volna a keresete, mint a többi kollégiumi tanárnak, hanem mert a sok gyerekéről való gondoskodás mellett élethivatásának tekintette az „igazi, hiteles népdalok felfedezését és népszerűsítését”. Így amikor tanári kinevezést nyert, hozzákezdett, „hogy az »úri népek« okulására feltárja szülöföldjének szépséges dallamvilágát”, amire aztán minden pénze ráment. „Így is, mégis, ebben a szegénységben is, gazdag volt a Seprődi család: mindnyájan értettek a zenéhez, mindnyájan tudtak muzsikálni. Néha nyitott ablak mögött szólalt meg a családi »házi zenekar«. Ilyenkor mi, többi gyermekek künt az udvaron abbahagytuk a futballozást, a márvány golyók dobálását-csökintését, falimétázást. Nekitámaszkodtunk a kerítésnek, az istálló falának, vagy törökösen leültünk a kavicsos udvar valamelyik szegletébe, s úgy szívtuk magunkba, mint égi, édes illatot, az emeletről szerteszálló zenét: a könnyebb klasszikusokat és a székely népi muzsikát.”

Távolról sem azt akarom mondani ezzel, hogy Kemény János feltétlen tisztelője lett volna a székely népnek. Ilyesmire műveiben nem találtam utalást, s ha mégis, alaposan meg is lepődtem volna. Nem volt „székelypárti”, mint ahogy nem volt román- vagy tótpárti sem. Őt elsősorban az egyes emberek, sorsok, jellemek érdekelték. Némelykor ugyan belevetít hőseibe nemzeti szterotípiákat (a székelyekbe jellemzően az állhatatosságot, kitartást és konokságot), de ezeket ilyenkor is felülírja az egyes személyek saját jelleme és habitusa. Seprődi tanár úr sem pusztán csak azzal érdemli ki a tiszteletét, hogy székely. Sokkal inkább azzal, hogy fajtájának ismert konokságával, fáradalmakat és nélkülözést is vállalva, egész jövedelmét rááldozva saját népének hagyományait kutatja.

Végső soron ugyanúgy, mondhatnánk, ahogyan maga Kemény János is, mindenféle fáradalmat és vesződséget vállalva, vagyonát az erdélyi magyar irodalomra és színházra áldozta.

Ex Libris (rajzolta: Siklódy Ferenc) az előfizetők könyvei számára