Székely Könyvtár 44 - Székely János: A nyugati hadtest



Ferenczes István

 

Székely János: A nyugati hadtest

 

Rendetlen, sűrű tömegben

Okádják őket a völgyek.

Kínlódva, tülekedve caplatnak a sárban –

Hogy lehet az,

Hogy a vesztesek útján

Örökké sár van?

Ázott posztóbűz gőzöl utánuk,

Köpenyük fejre veszik.

Hogy lehet az,

Hogy a vesztes egéből

Mindig esik?”

(Székely János: A vesztesek)

 

1973-ban Székely János egy hosszú tanulmányban konstatálja a költészet halálát, azt állítva, hogy „Ars poétikám a hallgatás...Versem: a csend.” Valójában saját költészetének elapadásától jut erre a következtetésre, menti magát a „kétségbeeséstől”. Majd eltelik hat év, és megjelenik A nyugati hadtest című kisregénye, amelynek végén ott áll A vesztesek, a huszadik századi magyar költészet egyik legkatartikusabb remekműve. Akár egy mikrocsip, totálisan sűríti magába a magyarság kudarcot kudarcra halmozó, majd mindent veszejtő huszadik századát. E záró verssel a szerző tulajdonképpen megkoszorúzza az öt páros történetből eggyé ötvözött kisregényt, a zsenge kamasz, a hadapród Székely János odüsszeáját a második világháború vérzivataros színterein.

Szinte magam előtt látom a 13 éves Székely Jánoskát, amint a marosvásárhelyi hadapródiskola lovardájában szemben áll a legyesszürke, betörhetetlen katonalóval, Pálinkással, napjainak megkeserítőjével. A ló a kiskatonát százegyedszer is ledobta magáról, s ha az netán mégis a nyeregben maradt, ellenőrizhetetlen, őrült vágtákba kezdett, amelyek akár végzetesek is lehettek volna. Idők teltén derül ki, hogy Pálinkás, egy korábbi gerincsérülés miatt, teljesen alkalmatlan volt a hátasló szerepére. „...tökéletesen szörnyű volt és szörnyűségesen tökéletes”, maga is áldozat, mindenkit gyűlöl és el akar pusztítani, „Teljes életében arra kényszerítették, amire sosem volt képes.”

A nyugati hadtestet akár novellafüzérként is olvashatjuk, páros történetekből – tézis és antitézis – áll össze kerek egésszé. A második párosítás – Amikor nyakon öntöttek és a Kripli – a közösségről szól, amelyből kiválni se le, se felfele nem ildomos. A főhőst azért öntik nyakon társai mert matematikaórán (talán mert restellte magát, „az évfolyam kollektív butaságát”, hogy a háború kellős közepén senki sem tud semmit) jelentkezik és választ ad a feltett kérdésre. Azaz: kitűnt a szürke átlagból, és ez lett a veszte: a közösség kiutálja soraiból. A másik oldalon ott áll Monoki, az antikatona, aki soha semmire sem jó, semminek sem tud eleget tenni, akinek bűnei miatt a közösségnek számtalanszor viselnie kell a kollektív bűnhődést. Ő ezért lesz megbélyegzett, az alázattól a gyalázatig üldözik. „Két tűz között állasz, két út áll előtted, mindössze kettő, s hogy kedvedre választhatsz, a rossz meg a rosszabb között – ez épp a szabadság.”

A következő történet-párban a szerző az emberséget és az embertelenséget állítja szembe egymással. Az Emberbarátok és A kutyás német a háború Janus-arcát vetíti elénk. Az első történet arról szól, hogy a tábori csendőrök elfognak egy katonaszökevényt, akit a hadbíróság halálra ítél, s akin az ítéletet saját bajtársainak kell végrehajtani. A kivégzőosztag megtagadja a parancsot, s a szakaszt vezénylő Cseke hadnagy – el akarván kerülni a parancsmagtagadók megtizedelését – saját kezűleg végzi ki az elítéltet, s ezzel háborús bűnössé válik. A háború végén önként jelentkezik a bíróságon, amely el is ítéli, hiszen megszegte a szolgálati szabályzatot, azért öl, hogy a többieket megmentse. Az emberség ütközik össze az embertelenséggel, feloldhatatlan, paradox módon. „Mondják meg, kérem, mit tettek volna, ha a helyében vannak?”– teszi fel a megválaszolhatatlan kérdést a szerző, amelyre neki sincs válasza. Mint ahogyan A kutyás német hősének, a precíz, pontos parancsteljesítésre is csak rákérdezni tud. A visszavonuló hadapródiskola a lengyel hómezőkön a munkaszolgálatosok erőltetett menetével szembesül, akik megállás, pihenés nélkül vonszolják magukat, tucatjával dőlnek ki a sorból. Nyomukban motorbiciklijével, kutyájával az „értelmes arcú német”, aki az árkok partjára zuhantaknak megadja a kegyelemlövést. Miért teszi mindezt – kérdezi a felháborodott szerző –, mikor ezeknek a szerencsétleneknek a pusztulása befejezett tény, amikor már senki sem ellenőrzi a parancs végrehajtását, amikor már a parancs kiadói sincsenek sehol? A német rejtélyét Székely János a világot igazgató „fortélyos félelemben” véli megtalálni, az kényszeríti hóhérkodásra az embert, „mert mindenki fél valakitől, mert mindenkitől fél valaki”...

A negyedik novella-pár a Füstök és a Mi a szerencse? akár háborúvégi tájképként is olvasható. Az általa látott füstök leírásával az író alapjában véve zseniálisan ábrázolja a háború lényegét, mindent pusztító komplexitását. „Füstök a lengyel síkságon, füstök a tenger felett, füstök a Dunántúlon, Bergenben, Poroszországban; ...a téboly füstjei – hányféle füstöt nem láttunk mi egykor a füstbe ment Európában!” A Mi a szerencse? már az Északi-tenger parti hadifogolytáborral szembesít, az unalommal, az éhezéssel, az őrültebbnél őrültebb helyzetekkel és egy borzalmas, orosz ruletthez hasonlatos szerencsejátékkal, amelynek a tétje egy pár új bakancs, s amelyet nem a „mindig-nyertes” nyer el, akinek nevét legelőször húzzák ki, hanem a balszerencsés, a legutolsó. Székely János pedig nem lenne az, aki, ha nem őt érné el ez a „balszerencse”: az övé lesz a bakancs. „Mindig úgy nyerek én, ha veszítek; úgy leszek első, ha utolsó leszek” – zárja ezt a fejezetet s ezzel el is érkezünk a Sorok a gondviselésről felcímet viselő, filozofikus vétetésű töprengéseihez. Ezekben az elmélkedésekben jut el arra a felismerésre, hogy ő valójában mindent a háborúnak, a katonaságnak, a veszteseknek köszönhet: a rendszeretetet, a fegyelmet, tartást, belső autonómiát, szellemi képességeinek felismerését, Európa bejárását, megismerését... Áldássá változott „minden egyéni és kollektív tragédiám”... Szellemi épülése szempontjából a legfontosabbakat és a legkiválóbbakat kapja meg a hadifogolytáborban. Az aki sohasem olvasott, első olvasmányként kezébe kapja „a legrosszabb körülmények között a legjobbat”, a világirodalom remekét, a Háború és békét. Megismerkedik Szervátiusz Jenővel, a kolozsvári szobrásszal, aki megtanítja rajzolni, mintázni, rávezeti a képzőművészet értelmére, formanyelvére. A fogolytábor szomszédságában lévő kis német falu temploma által megismerkedik Európa építészeti stílusaival, ahol a pontot az i-re egy nagynevű, szintén hadifogoly művész, a kölni dóm orgonistája által adott hangverseny teszi fel, a Bach-fugákkal. „Mindenből a legjobbat – és mindent épp idejében!” – ezt kapta Székely János a vesztesek hadseregében, s élek a gyanúperrel, hogy ez tette őt íróvá. Amint ő fogalmaz, vesztesből győztessé.

A nyugati hadtest a huszadik század magyar irodalom egyik remekműve. Mint ahogy rewmekmű Az árnyék és a Soó Péter bánata is. De említhetném az Irgalmas hazugság, a Caligula helytartója, a Protestánsok, a Vak Béla király és a Mórok című drámáit is.

Prózai, drámai művei mélyén mindig ott találjuk a költőt, a költészetet, amely minden jóslata ellenére sem halt meg...

És mégis... Jelent(ek) meg olyan magyar irodalomtörténeti nagy monográfia(ák), amely(ek)ben Székely János nevét a futottak még kategóriában sem említik.

Ex Libris (rajzolta: Siklódy Ferenc) az előfizetők könyvei számára