Székely Könyvtár 15 - Király László: Válogatott versek



Fekete Vince

 

Király László: Válogatott versek

 

Ott vagyunk egy majdnem új, akkor még csak pár éve épült panellakásban, a szülőfalumban, a nyolcvanas évek elején, pontosabban 1982 késő őszén. Környezetidegen épület a hegyaljai székely falu közepén, ami jócskán kirí a földszintes falusi házak közül. De ez akkor nem számít, a szocialista falutervezés sem, mert – ahogy mondani szokás – jókedvűen pattog a tűz a csempekályhában (cserépkályhában), almát majszolunk, és a gyér fényben, egy motorbicikli akkumulátoráról beüzemelt aprócska villanyégő halványsárgás fényénél Király László akkoriban megjelent kötetét, az Amikor pipacsok voltatok verseit olvasgatjuk, elemezzük, vitatkozunk róla vendéglátóimmal, a fiatal falusi tanárházaspárral. Nincsen villany, vagyis jó akkori szokás szerint éppen „el van véve”; Ceauşescu bácsi imígyen spórol a népén. Számomra akkor, tizenhét éves, érettségi előtt álló ifjúember számára vendéglátóim, mindketten az előző tanévben Kolozsváron frissen végzett tanárok, jelentették a „friss levegőt”, az erdélyi magyar centrumból hozott szellemet, az ózondús lélegzetvételt. Oda, abba a városba, az ottani egyetemre készülődtem magam is a következő év nyarán esedékes érettségi vizsga után.

Mi a nagy vers, arról volt szó akkor éppen, abban a félhomályos panelszobában, egy teljes sötétségbe borult falu sok-sok pislákoló, halvány fényecskéi közül az egyik mellett, a friss nyomdaszagú kötet fölé hajolva. Mi a nagy vers? Melyek az ismérvei? Kérdeztük ott egymástól, és bizonygattuk egymásnak az állításainkat, soroltuk az érveinket egy-egy kötetbeli darab kapcsán.

Aztán, alig pár órával később, a sötét, kivilágítatlan utcákon hazafelé bandukolva, és a sűrű sötétségben jobbra-balra, s a lábam elé is ügyelve, hogy meg ne botoljak, el ne essek, azon gondolkodtam, hogy rendszeresen elveszik a villanyt, sorba kell állni mindenért, kvótára, jegyre adják már élelmiszert, satöbbi, satöbbi. És nagy naivan fel nem tudtam fogni, hogy hogyan létezhet, hogy senki fel nem emeli a szavát, sem ott a faluban, sem másutt, ez ellen az immár tarthatatlan helyzet ellen. Még jó, hogy ifjúi forrófejűséggel nem ragadtattam akkor magam valamilyen meggondolatlanabb dologra. És közben – jól emlékszem – zúgtak bennem az este együtt olvasott verssorok, hogy ez itt egy „vérben ázó ország”, futottak a fejemben A Kővadászok Klubja  sorai, s hogy: „Talán még annyit: ez itt nem vetés, / Ez az egyszerű, kedves lándzsaerdő. / Amikor még pipacsok voltatok, / Nem tudhattátok: ez a kor is eljő.” És tovább, Az alvók című vers döbbenetes sorai ugyanígy: „És alusztok – és erre nincs bocsánat –/ Ilona-szín, Anna-szín éveken át. / Zajlanak megkésett, helyi érdekű háborúk, / helyi érdekű győzőkkel, halottakkal. / Ilona-évek, Anna-esztendők után /a semmiről sem tudtunk nem érv ma már.” Meg a harmadik vers-kedvencem, Az almáskert passzusai is, ugyaninnen: „Az almáskertbe nem megyünk! / Csalogathat a szajha nyár. // Az almáskert volt mindenünk. / Így hát mindenünk elveszett?” Így bandukoltam akkor hazafelé, Király László verseinek mankóiba kapaszkodva a sötétben, az október végi éjszakában, tulajdonképpen egy akkor eléggé homályosan látszó jelenben, egy bizonytalannak látszó jövő felé.

Hogy mi a nagy vers, persze, azt azóta sem tudom pontosan megfogalmazni. Csak érzem talán, megérzem, hogy amit elolvastam, az nagyon megfogott, megrendített, megszólított. Azt érzem olyankor, hogy végigborsózik tőle a hátam, hideg futkos rajtam a fejem búbjától a nagylábujjamig. De akkor mi ott, a gyér világítású panellakásban, ebben a verseskötetben több nagy verset is találtunk. Mint ahogy azóta magam is a későbbi (meg a korábbi) Király-kötetekben.

Aztán Ilona-szín, Anna-szín évek következtek, Kolozsvárra kerültem, és olyan kivételes szerencsém volt, hogy éppen abban a szerkesztőségben, a Helikon című folyóiratnál dolgozhattam, ahol körülbelül másfél méterre volt az asztalom a Király Lászlóétól. Életem addigi legszebb időszakának tartom azt a pár esztendőt, amit Király és szerkesztőtársai mellett tölthettem a Helikon Nagy-Szamos utcai redakciójában. Laci bácsi akkor, a kilencvenes évek elején, körülbelül annyi idős lehetett, mint amennyi jelenleg én vagyok.

És most, közel harminc évvel a falusi panellakásos élmény után, miközben a Székely Könyvtár Király László-kötetét szerkesztgettem, állítottam, raktam össze, és elejétől végéig végigolvastam a Király-versek mindenikét, újra megszólaltak bennem a kedvenc Király László-versek, amelyeket három évtized alatt sem felejtettem el, és amelyek mindig előjönnek, valahányszor a helyzet, valamilyen helyzet azt megkívánja.

„Nagy költő az, akinek a sorai kirázhatatlanul benne maradnak az ember fülében, és minduntalan előbukkannak, valahányszor szükségünk van rájuk” – írja Spiró György az egyik tavalyi esszéjében, a Magtár című kötetben. És én hiszek neki. Mert én is így gondolom. És nem számít, hogy a „percnyi megmondók”, a mindenféle kánonok hatalmasai éppen hogyan vélekednek egy-egy, méltatlanul „hallgatással sújtott” kortársunkról.

 

Markó Béla ajánlója

 

Ex Libris (rajzolta: Siklódy Ferenc) az előfizetők könyvei számára

Digitális verzió (pdf) letöltése