Székely Könyvtár 10 – Farkas Árpád: Válogatott versek



Fekete Vince

 

Farkas Árpád: Válogatott versek

 

„…a vers nem azért fogalmazódik meg, hogy a könnyzacskókat ingerelje és ellágyítsa a szíveket. Éppen ellenkezőleg: azért születik, hogy megkeményítse azokat.”

(Ecce poeta. Farkas Árpáddal beszélget Benkei Ildikó)

 

A ritkán megszólaló, „szűken mért” szavú, versben keveset beszélő költőink közé tartozik. Teljesen készen, abszolút teljes fegyverzetben érkezett, „panyókára vetett kabáttal”, kamaszos lendülettel, ám érett férfiúra jellemző komolysággal, komorsággal és felelősségtudattal; a „politikum gerjesztette mámorból” való kijózanodás utáni „másnaposság” érzésének keserű tapasztalatával, összeszorított fogakkal, sziszegve sem szolgáló makacs elhatározással. Talán innen jöhet, a genetikai meghatározottságon túl, az a dacos konokság, ami ennek a költészetnek az egyik alapvető meghatározója.

Alig létezik a korosztályából még költő, aki annyira a székely nép, e föld, e vidék, e táj fia lenne, mint ő. Egy olyan zárt székely világból jött, ahol gyermekkorában még „szalontai nyelven, Arany János nyelvén beszéltek”, szigorú törvények és erkölcsök alapján működő közösségből, a rend és a hagyományok világából. Petőfi-verseket (is) tudó, szavaló apai nagyapja hatására vágott bele a költői mesterségbe, és ezt a gyerekkorban minden pórusával magába szívott világot versbe, költészetbe transzponálva hozta magával az irodalomba.

Az ő költői nemzedékének még egészen más volt a viszonya a szülőföldjéhez; még létezett, és nem csak elvétve – olvasom a vele készült interjúkötetben – az úgynevezett transzszilván ember; még értéke volt az emberi szónak, és egyáltalán: érték volt embernek lenni.

Mostanában az a kitartás, az a nekifeszülés, együtt cselekvés (és persze: helytállás), közös akarat jut eszembe szinte mindig, amikor Farkas Árpád-verseket olvasok, ami Tompa László Lófürösztés című versében (olyan szépen) benne van: „…ha öröm helyett / tüzes mennykövek szakadnak is itt le, / – Míg gyászosan évek százai húznak el – / Ők örömtelenül is, ha kínba tébolyodottan: / Itt fognak állni, örökké –, hogy Imre szorítja, / Áron pedig… Áron nem hagyja magát!”. Ilyenkor – ki tudja, miért – megidéződik bennem a (Nagy) Imre, a (Tamási) Áron alakja mellé harmadiknak a Farkas Árpádé, az ő emberi habitusa is. Úgy érzem, ez az a magatartás, és valahol itt kereshető az a hang is, amit tovább vitt Farkas, amit a nagy elődök, Áprily, Tompa, Reményik hoztak – őseik, felmenőik révén – valahonnan nagyon messziről, az idők mélyéről; csak ezekből ő gyúrt egy sajátosan farkasárpádit, olyanformán, hogy tett hozzá még egy kis Vörösmartyt, Arany Jánost, Ady Endrét.

Így lett aztán az ő sajátosan farkasárpádi hangja, ha hasonlíthatom egyáltalán valamilyen természeti jelenséghez, az égiháborút ígérő, dörgést-villámlást megelőző, fojtott feszültségtől majd szétpattanó, kitörni készülő égzengésé; a fogak között szűrt szóé, ami emelkedett, ünnepélyes, patetikus (a szó jó értelmében), de dörgő, dübörgő is ugyanakkor, olyan, amire nagyon oda kell figyelni, hiszen egy nemzeti közösség lelki sajátosságainak a közvetítője (is). Nézése pedig, világot figyelése: a szűkre húzott, összehúzott szemű tekinteté.

A világmegváltás, a jobbítás szándékával érkező hetyke költő aztán, s a konok, dacos akarat – természetszerűen – az évek során, a diktatúrák, kormányváltások és új rendszerek ferde tapasztalatai után megkeseredik. Az a világ, melyet Farkas Árpád oly nagy lendülettel, tisztasággal magával hozott, amelyet addig dédelgetett, az erdélyi tájak, az erdélyi emberek zárt világa, a kisebbségbe szorult létezők szülőföldszeretete, embersége, gerincessége, jelentős változásokon ment át az utóbbi néhány, emberpróbáló, változásos évtized során. Az is lehet, hogy azok a típusok, amelyeket ő felmutatott, kiveszőfélben vannak, ha ki nem vesztek már teljesen.

Azonban amikor emberségről, tisztességről, helytállásról, és igen – soha jobbkor, mint most – megmaradásról szeretnének jó verseket olvasni egy mai, kortárs költő hangján, és egyben erőt gyűjteni emberségükben, magyarságukban, székelységükben, nemzeti hovatartozásukban, akkor – a nagy elődök mellett – Farkas Árpád-kötetekért (is) bátran nyúlhatnak a könyvespolcukra a mindenkori olvasók. Vagy ha – mondjuk – egy kicsit villámokat szóró dörgésben-égzengésben szeretnének állni, dideregni (akár a lét partjain, vagy a „semmi ágán”), egymagukban, egy, a Fennvalóhoz közelebbi, s mert költői, hát magasabbacska, világtól elzárt, tiszta levegőjű, még minden szépségét megőrző hegy tetején.

 

Ex Libris (rajzolta: Siklódy Ferenc) az előfizetők könyvei számára

Digitális verzió (pdf) letöltése