Székely Könyvtár

Sokan és sokszor mondták már: az olvasás tulajdonképpen utazás. Közhelynek számít, ezért igaz. De ugyanígy lehet utazás belső, egzotikus tájakra vagy éppen a szomszédos szoba gardróbszekrényébe, emlékeink kiszínezett mélyére egy kiadós beszélgetés is a megfelelő emberrel.

Mózes Attilát olvasva beszélgetünk, vitázunk közben, és utazunk – egy hullámhosszon. Mintha valami régivágású úriemberrel utaznánk, aki a maga rigolyáival, szigorával, a hétköznapi tragédiák között is fel-felcsillanó szelíd humorával elgondolkodtat, vitára késztet, társ, esendő és bölcs ember.

Ha csak ez az egyetlenegy verse volna, akkor is… ha csak ez az egy… ültem a polyáni/kézdiszentkereszti udvaron, nyár volt, július, Egyed Péter haldokolt, épp azelőtt beszéltem vele telefonon, de maradjon köztünk, kérte tőlem, szomorú voltam, ne legyen publikus, kérte, hasi karcióma, rák, mondta, de ne mondd senkinek, nem mondom, mondtam, aztán a polyáni udvarról, házról, a természetről kezdtünk beszélni, Mbappéról, fociról, minden egyébről, csak ne arról kelljen, amiről, ültem ott, szomorú szívvel, könyvekkel az asztalon, a Butu felől kellemes illatokat lengetett a szél, harangoztak is, talán délre, aztán estére, miközben, mintha mi sem történne, nem állt meg, működött tovább a világ, holott meg kellett volna állnia, meg kellett volna rendülnie, mint ahogy én is megrendültem, miközben két kiselejtezett németországi kocsival felment, lement, megint fel, majd megint le a berecki gyors, ültem két templomtorony közelében, egyik katolikus, másik görögkatolikus, a domb karéjában, a kicsi ház udvarán, a borvíztől, a lerobbant borvíztöltődétől két-három kőhajításnyira, a Szép emlékek nyugdíjas otthonná lett borvíztöltőde épületétől két kőhajításnyira, és arra gondoltam, hogy ha csak ez az egy verse volna is Imrének, ...

Nehéz feladat: édesapám több mint nyolcvan könyvét újraolvasni, kiválogatni belőlük a legfontosabb székelyföldi riportokat! Átdolgozott, hajdani, kényszerű sallangoktól megtisztított, Budapesten nyolc kötetben újra kiadott, nevezetes erdélyi barangoló-könyveinek utolsó három vaskos kötete csak a Székelyföldről szól! (Fájón hiányzik kedves álmának beteljesülése: a szülőfalujáról, Uzonról szóló zárókötet!) Nehéz ezekből kiválasztani az olvasói számára legfontosabb, egyben rá legjellemzőbb írásait.

Tamási Gáspár könyve háromféleképpen is számot tarthat az olvasó figyelmére. Először mint érdekes és értékes adalékok tárháza a legnagyobb székely író, Tamási Áron életéhez. Másodszor mint olyan hiteles vallomás egy székely falu békés hétköznapjairól, néha fájdalmas megpróbáltatásairól a múlt század változó történelmi korszakaiban, amit egy résztvevő írt le. Harmadszor mint egy ember élettörténete, annak néha vidám, néha keserves, néha felemelő, néha kevésbé magasztos mozzanataival, de amelyek mint minden embernél – mindig egyediek, egyszeriek, s így csodálatosak.

Október 31-én, szűkebb pátriámban, Udvarhelyszéken autózva 7 éves Lackó fiammal mécsest gyújtottunk Orbán Balázs szejkefürdői sírjánál, és elmondtunk egy Miatyánkot a római katolikusból unitáriussá lett író lelki üdvéért. Sőt: Lackóval ugyan nem közöltem, de én bizony már ott, a sírnál elnézést kértem a „legnagyobb székely”-től, amiért nem a fő mű fog megjelenni a Székely Könyvtár sorozatban – az a fő mű tudniillik (A Székelyföld leírása), amiről Szőcs Géza a 200. Székelyföld-lapszámban nemes egyszerűséggel, de alighanem örökérvényűen kijelentette: „hihetetlen, elképesztő, egymaga-végezte munkássága akárhány akadémiai intézet mérlegét megszégyeníti, úgy értve: együttvéve őket”.