Székely Könyvtár

Vajon mennyit képes megmutatni 79 darab, hosszabb-rövidebb versszöveg a 38 évesen, tragikus körülmények között elhunyt Sütő István alig három kötetnyi életművéből? És egyáltalán: vajon tudok-e én rendesen számolni, tényleg 79 verset válogattam-e ebbe a kötetbe, vagy csak egyetlen „regény” címekkel-számokkal elválasztott töredékeit? S vajon miért szeretem ennyire elfogultan ezt a videóklipszerű, fotómontázsokból építkező, a líra és epika határán egyensúlyozó, „dokumentarista” költészetet?

Kezdjük talán a versek grafikai képével: első olvasásra bizonyára minden olvasónak az lesz a legfeltűnöbb, hogy Sütő István nem használ központozási jeleket, hanem üres helyekkel választja szét a tagmondatokat-képkockákat.

Az sem túl gyakori, hogy valaki a kétkezi munkáslétből kitartó tanulás révén értelmiségi státuszba kerüljön, ám ennél is ritkább, hogy egy idegen nyelvekben és világirodalomban jártas filozopter, később ismert és elismert író, elgondolkodtató és sikeres könyvek szerzője egyik napról a másikra hirtelen ott találja magát a társadalmi munkamegosztás legalján, még a munkások között is páriaként: szakképzetlen fizikai munkásként. Ágoston Vilmosnak volt ebben része. Kétszer is. Nem úgy közeledett a proletár létformához, mint magasból leereszkedő, furcsaságok után kutató szociológus, hanem mint kenyerét keservesen így kereső, a túlélésért küzdő személy. De ami a hátránya, az az előnye is: így sokkal mélyebbre nyílt alkalma belelátni egy olyan világba, amelyről értelmiségi foglalkozást űzőknek többnyire téves, vagy éppenséggel semmilyen fogalmuk sincs.

Vesztesek között a legvesztesebb, A veszteség dicsérete, A vesztes az igazi győztes stb., ilyen és ezekhez hasonló címek forogtak a fejemben, amikor ennek az igazán nagy – de elsősorban nem költői vénájú – költőnek a verseit olvastam-szerkesztettem-válogattam-korrektúráztam. Nagy költő, de elsősorban nem költői vénájú költő! Igen, így éreztem végig, most is, és ezelőtt pár évvel is, amikor szintén végigolvastam a Semmi – soha címmel még általa összeállított verseskönyvet. Kitűnő versek, nagyversek, elképesztő passzusok, sorok, szakok, mondatok – mégis, végig az volt az érzésem, hogy valamiféle (ha van ilyen egyáltalán!) értekező-, filozofáló, amolyan tézis-antitézis-szintézis-költészet a Székely Jánosé.

„Manapság már nemigen van olyan ember, akit régi szokás szerint vándornak lehetne nevezni. De ha mégis volna, mutatóba egy legalább, vándorútjából az az egy sem hagyná ki Erdélyt bizonyosan” – így kezdődik Tamási Áron önéletrajzi regénye. És bizony, érdemes vele együtt utazni. Egészen a világ közepéig, amely jelen esetben Farkaslaka. Derűs utazás ez, nemcsak térben, de időben is repülünk az akkoriban még legényke Áronnal, s ez a kicsinek is tekinthető utazás mégis szinte körbeéri a földet.

Ismerős fizikai és lelki tájakon járunk, rákászunk Áronnal, nevetünk, néha szomorkodunk:, amilyen az élet maga. S szinte észrevétlenül kezdünk okulni, mert hiszen a szerző maga bevallása szerint is mindenen okulva tanít.

Bartha Miklóst ugyan sokrétű közéleti tevékenység jellemezte, de alapjában véve mindig publicista maradt. Gondolatait, nézeteit mindig megosztotta a közvéleménnyel a sajtó hasábjain. Cikkei alapján elmondható, hogy ő egy valóban nemzetben gondolkodó, politizáló közíró volt.

Függetlenségi párti volt egész életében, ám párttársai többségétől eltérően úgy vélte, hogy nem lehet Magyarország minden gondját és baját egyetlen tényezőre, a függetlenség elvesztésére visszavezetni, ezért gondolkodásának és terjedelmes publicisztikai írásainak középpontjában a nemzeti problematika állt.