Székely Könyvtár

Vajon a tizenévesek miért örülnek jobban azoknak az íróknak-költőknek, akiket „csak úgy”, mintegy mellékesen, a magyarórákat széles ívben elkerülve fedeznek fel magunknak? A választ nem tudom, de középiskolás koromban, az 1980-as évek végén nekem is volt legalább két ilyen olvasmányélményem: Sütő István én, Dániel című verseskötete, illetve Györffi Kálmán Johannes című hosszú novellája a Mézízű napjainkból. Sütő István verseiből tíz év múlva államvizsga-dolgozatot írtam a kolozsvári BBTE bölcsészkarán, Györffi Kálmán novelláiból pedig, íme, egy vékonyka kötetre valót válogattam a Székely Könyvtár sorozatba.

A kör bezárult, mondhatnám elégedetten, csakhogy ifjúkorom nagy kedvence, a Johannes most hiányzik a válogatásból. Milyen szempontok szerint válogattam ki tehát mindössze 7 darab novellát a Györffi-írásokból?

Nagyszerűen indult. Már néhány évvel költői jelentkezése után a Nyugat kritikája jelölte ki lírájának a helyét. Akkor, amikor a „helikoni triász” tagjairól alig, de inkább nem vett tudomást. Első három verseskötetét Sárközi György, Szerb Antal, Vas István méltatja, de Radnóti is elismeréssel ír róla a naplójában. Aztán Baumgarten-díj stb. Alanyi költő, személyes lírát művelő, formaértő, kitűnő formaművész. Fel is figyelnek rá szinte rögtön, nem csak itthon, és különösen (és főleg!) nem itthon. Alanyi költő, vagyis: ami az életben, az életében, az a költészetében. Verseiből, ha nem lenne más egyéb fogódzónk, nyugodtan összerakhatnánk az önéletrajzát. Udvarhely, Brassó, Bukarest, majd megint Brassó, megint Bukarest. Két házasság, gyerekek, ügyvédkedés, politikai szerepvállalás. És itt meg is állhatunk egy pillanatra: hiszen ennek az időszaknak a költeményeit, akárcsak a korábban általam szerkesztett pályatársa, Horváth István hasonló korszakban írt líráját cakompakk ki is rámolhatjuk az életműből. Mint ahogy – amennyire lehetett – maga is megtette ezt hellyel-közzel a későbbi válogatásokban.

1929-et írunk. Ekkor indul el Moldvába először Domokos Pál Péter, az éppen állás nélkül maradt fiatal tanárember, hogy Bartók hatására nekilásson a moldvai csángó népdalok gyűjtésének. Talán ő sem sejtette még akkor, hogy személyes sorsa ezzel végérvényesen összefonódik a moldvai csángómagyarok sorsával. Csak azt tudta, hogy kisebbségbe került erdélyi magyar értelmiségiként talán még nagyobb felelősség hárul rá, mint elődeire. „Népemet nagy veszedelem fenyegeti az új világban, s hogy az ember menthesse valamiképpen, ahhoz fel kell készülni. (...) És a népem helyett, aki nem tud szólni, miért ne szólhatnék én, akit megáldott a sors azzal, hogy el tudja mondani azt, amit a népe nem tud.”

A Végzetes esztendők az 1938–1945 közötti időszak magyar katonai eseményeit, azok vonatkozásait taglalja. Tömören, világosan, szakszerűen. Korabeli dokumentumokra is támaszkodva, mindig objektivitásra törekedve. A történések higgadt számbavétele pedig nem lehetett könnyű, azok után, hogy Nagybaczoni Nagy Vilmosnak mennyi gáncsban és retorzióban volt része, mind egyes magyar politikusok, mind a német hadvezetés részéről. Aminek oka az ő régi vágású tisztessége és embersége volt egy olyan korban, amikor gyűlöletet keltő szólamok uszítottak, és a világháború borzalmai mellett egyeseknek az volt a legfőbb gondjuk, hogy megalázzák, kínozzák és megsemmisítsék saját honfitársaik egy részét.

E kötetben csaknem háromszáz év szövegkincséből, a székelyudvarhelyi kódex megírásától (1526) Baróti Szabó Dávid búcsúleveléig (1819) mutatunk fel változatos darabokat, ismerős vagy most felfedezendő olvasmányokat; többnyire részleteket terjedelmesebb művekből.

A próza hosszabb lélegzetű, előre nem sejthető ritmusú mondatok összefüggő sora, a nyelv különleges szerveződése. Ide tartozónak véltük a prédikáció és a tanító szándékú szövegek, meg a hagyományosan szépirodalminak számító műfajok – a regény, a novella, az anekdota – mellett a fordulatos levelet, a személyes tapasztalatokat rögzítő vagy a csoport múltját megjelenítő elbeszéléseket is.

Feltárás minden válogatás.