Székely Könyvtár

Ezt a költészetet nem unod meg, nem tudod félretenni, és ez versben nagy dolog. Már az elején magába szippant, forgatni kezd, röptetni, és nem enged. Patetika? Itt-ott. Ál-patetika? Mit számít? Markó nem irtózik, nem riad vissza sem egyiktől, sem másiktól. Olvasod, s hirtelen megáll a busz, elhalkul a szél, zengeni kezdenek a tücskök, a kabócák, örömünnepet ül a kert, zúg a tenger, és felgyorsul a múlt, jelen, jövő, mint gyorsított filmen, ez a csodálatos örök körforgás, ami az életünk. De csak pillanatokra, másodpercekre, amíg a versben vagyunk. Erre az időre ugyanis belül, bennünk képes a varázslatra, kimerevíteni, megtorpantani az időt.

Ignácz Rózsa, mint minden teljességre törekvő író, érezhette, hogy nem mondott el mindent Kriza Katalin naplójával Torockó gyászairól, a II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharcot és a ’48-as forradalmat követő eseményekről, amelyek szinte törvényszerűen következtek az 1700-as évek elején történtekből. Ezért levéltári anyakönyvi, kultúrtörténeti források feldolgozásával még néhány függelékkel egészíti ki a naplót.

Bár gyerekkoromban a fenyves hajításnyira volt tőlünk, nem lévén szűkebb családomban természetjáró ember, az erdő világa kora ifjúkoromig rejtélyes és idegen maradt számomra. Az állatokról szóló történeteket viszont már akkor fölöttébb kedveltem: emlékszem, ahogy Kipling vagy Fekete István regényeit rongyosra olvastam, huszonadjára is ugyanakkora élvezettel. Végül is a gombászás fokozatosan erősbödő szenvedélye volt az, ami a húszas éveim elején a rendszeres erdőjárásra szoktatott. Gombásztam mindenütt, ahol csak lehetett, legtöbbet persze szülővárosom, Vlahica (vagy ha már mindenképpen ragaszkodunk a kifacsart magyar nevéhez: Szentegyháza) környékén.

Az irodalomtörténészek és kritikusok már a könyv műfaji besorolásánál gondban vannak. „Útleírás, társadalomrajz, családtörténeti vázlat, életregény, lírai önvallomás? Úgy hiszem: a Szülőföldem mindez − együttvéve” (Nagy Pál) „A Szülőföldem egyszerre napló, útleírás, szociográfia, személyes sorsértelmezés. Igazában azonban számvetés a magyarság múltjával, jelenével és jövőjével.” (Sipos Lajos) „…új műfajt teremt új mondanivalói számára. […] Leheletfinom művészi rajzok, miket csak a lélek mélyrétegei tudtak megőrizni. De a Szülőföldem korrajz is, a mai székely falu élete.” (Jancsó Béla)

Jó lenne végigsétálni egyszer a százötven évvel ezelőtti Csíkszereda utcáin. Nem is telne olyan sok időbe, amekkora akkor volt a „város”: de ezt csakis Tivai Nagy Imre társaságában.

Ő volt „a” csíkszeredai polgár, illetve lett volna, ha lett volna akkoriban ilyen fogalom. Klasszikus műveltségű, felelősségteljes, közösségért dolgozó ember, remek humorérzékkel és éles szemmel. Olyasvalaki, akivel (ismétlem) jó lenne végigsétálni ma is a Petőfi utcán, és felnevetni, hogy százötven év után is végig tudna futni egy vidám evet a kocsmacégéreken, ahogyan ő írta.