Székely Könyvtár

Egy ennyire szétesett világban persze nem könnyű élni, ezért néha (igaz, nagyon ritkán!) az „elvágyódás” hangja is megszólal Ferenczesnél, mint például egyik legszebb versében, a Pastorale con mirbidezzában: „hóból sárból hűlt mezőkről / messzi tájra kéne menni / mint darvak a fellegekből / trópusokig ellebegni / el kellene tűnni innen / mint a sóhaj mint az álom / s fehér szélből varrott ingben / bukni fel egy déli plázson”.

A történéseket egyes szám első személyben elbeszélő Madár Vince személyén keresztül Tamási mintegy életre hívja saját, az akkori időkben élt alteregóját. Hogyan reagált volna az eseményekre, ha ifjúként ott találja magát a forgatagban, a szabadságharc előtt és alatt. Meg az azt követő gyászos korszak halálos csendjében.

Ha ünnep van, ha szerencse ér valakit, az is csak azért van, hogy annál nagyobb legyen majd a tragédia, annál mélyebb legyen a szakadék, amelybe a mintegy haláltáncukat járó hősei kényszeresen belepörögnek.

A boldogság itt eltévedt madár, percre röppen be csak az ablakon, valójában azonban be se röppen, csak úgy tűnik, úgy hiszik a hősök egy pillanatra, úgy képzelik, s máris tovalibben, szétfoszlik, eltűnik, s ott maradnak ők az átvághatatlan szürkeségben.

Generációk sora nőtt fel ezeken a meséken, és habár rengeteg más meséskönyv jelent meg azóta, mindig visszakanyarodunk a szívünkhöz oly közel álló hőseinkhez, mint Aranyhajú Kálmán, Rózsa királyfi, a tetűbőrös királylány vagy a fekete grófkisasszony.

Zsoltároktól az ódáig terjed e mostani sorozat, a szerzők megosztják velünk a megőrizésre érdemes pillanatokat, meglepnek, visznek; feltámad a nyelv az új antológiában, mai beszédünk új ízekre lel. Nemcsak a kalendáriumok üres lapjára, a sírjelekre és a tükrösre, hanem az elmébe is folyamatosan íratik a végtelen versmondat és a végtelenül parányi poétikus jel.